Már azt hittem elmúlt, igaz már egyszer megkönnyebbülten szakadt el Anyu a lavórtól. Jó volt, hogy nem az volt az első amit keresett, és ki tudtunk menni a lakásból hányózacskó nélkül.
Mit is akarok én most, 2010 szeptemberében? Semmi különöset, csak azt, hogy minden legyen úgy ahogy egy évvel ezelőtt volt. Anyu legyen egészséges és éljük a megszokott, egyszerű életünket négyen - öten (Anyu, Párom, Öcsi, Lányom, Én) és a többiek. Nem volt benne semmi különös. Súrlódások voltak, persze hogy voltak, hiszen egy házban élünk, kert is van és ilyenkor vannak dolgok amikről máshogy gondolkodunk.
És hogy ezzel a bloggal mit akarok? Elmondani azt amit nem tudok elmondani senkinek. Persze vannak barátaim, akik szívesen meghallgatnának, de aki még nem élt át ilyet az nem érti miről beszélek (és remélem soha vagy csak nagyon sokára fogja megérteni), olyan is lenne aki már átélte, de nem akarom az ő sebeit felszaggatni. Amúgy is nagyon nehéz a mindennapok kínjairól, apró örömeiről, fogyatkozó reményeiről beszélni.
Szeretném, ha segítene ez a blog, hogy lássam, hol, mikor követtem el hibát, meg tudjam adni magamnak a feloldozást, mert állandósult bennem a lelkiismeretfurdalás.
Hátha lesz olyan is akinek segítek azzal, hogy tudja nincs egyedül, más is érez olyanokat mint ő, más is küzd a mindennapokban a rákkal. A betegnek nagyon szar, de a családnak se csokitorta....